A Mátrix fogva tart

A művészet hatalmáról szóló egyik meghatározó tapasztalatomat kilencvenháromban, a szolnoki Fürst Sándor Laktanyában szereztem, az 5. Légvédelmi Tüzérdandár épületének földszinti társal-gója előtti folyosón. Vasárnap délutánonként a kimerült honvédek videófilmeket tekinthettek meg, nekem magamnak is ott nyílt alkalmam az olyan fontos munkákkal való (többszöri) találkozásra, mint például Az úszó erőd, a Terminátor vagy A tökéletes katona. Ez utóbbiban maga Jean-Claude Van Damme és Dolph Lundgren méri össze erejét, ha ugyan mondanak még ezek a nevek valamit. Mindegyikük attól tökéletes, hogy csak félig ember, félig pedig gép, mindent kibírnak, soha ki nem merülnek, és persze a gondolkodás sem rabol el túl sok időt tőlük. Csak lőni kell meg ütni egymást. A film végére legalább negyven tökéletes katona ült a társalgó piros műbőr székein, köztük igaz barátom, egy jóravaló nyíregyházi szkinhed, büntetett előéletű, legalább száz kilós, aki olykor szívesen viccelődött velem. A folyosóra kilépve például megkért, hogy támadjak rá, mint-egy tréfából, ezzel alkalmat teremtve neki annak bizonyítására, hogy ő is, mint a filmbeli főhős, úgyszólván sérthetetlen. Megpróbáltam, tényleg sérthetetlen volt. És akkor megértettem, mit is jelent az, hogy a műalkotás a főhőssel való azonosulásra készteti a befogadót.

A művészetnek minden korban feladata volt a szórakoztatás, és mindig is létezett az iro-dalomnak olyan rétege, amiben a szépség vagy a művészi igazság értékei alárendelődnek a szóra-koztatásnak. Azonban a pusztán fogyasztásra, kikapcsolódásra szánt kommersz irodalom körében is létezett és létezik igényes fajta, amiben az érdekesség, a kaland, a fantasztikum, a komikum vagy éppen az erotika ízlésesen és színvonalasan van jelen. (Itt még nem a Mátrixról van szó.) A szóra-koztató műfajok között a science fiction sem mai keletű: Verne Gyula például már százötven évvel ezelőtt jól ismerte Morpheus elöljáróját, Nemo kapitányt, és azt is tudta már jóval Neo előtt, hogy mit jelenthet egy Utazás a Holdba. A mi Jókaink zsenialitását mutatja, hogy A jövő század regényében 1872-ben helikopterről, légkondícionálásról, vízierőműről ír. Az első a témában pedig va-lószínűleg a csillagász Kepler volt, aki 1634-ben (!) írt egy tudományos-fantasztikus regényt, Álom vagy csillagászat címmel. Nemes ősöket is tudhat tehát maga előtt a huszonegyedik század gyerme-ke, a Mátrix.

Hogy méltó-e a film az ősök nevére, nem tudom, mindenesetre jól megvetette a lábát, valószínűleg sokkal többen látták, mint ahányan az előbb említett szerzők műveit összesen olvas-ták. Ámde-bár a bevezető sorokban felidézett szelíd történet a művészet hatalmát volt hivatva példázni az irónia eszközeivel-mégis óvakodjunk az elhamarkodott ítélettől: a művészetnek va-lóban van hatalma az ember fölött, és a Mátrixnak (és társainak) is van, a Mátrix ettől mégsem lesz művészet. És alighanem éppen valahol ott dől el ember voltunk kérdése, hogy miféle hatal-maknak engedünk. Hogy minek adjuk át magunkat, hogy kivel-mivel azonosulunk. A művészet igazsága ugyanis felszabadító, a Mátrix viszont, tudjuk, fogva tart.

A film ugyebár arról szól, hogy egyre többen törnek ki fürdőkád-börtönükből azáltal, hogy sikerül a tudatukat felszabadítani a Mátrix uralma alól. Na és a néző? Vajon neki sikerül ez a mutatvány? Nem esik ő is ugyanígy a Mátrix, pontosabban a Mátrix címet viselő film fogságába? Túllátunk-e a film szabta világ határain? Észrevesszük-e, hogy mindez csak szórakoztató játék, mese és fejtörő, semmi több? Ki tudunk-e lépni a film álomvilágából, vissza a saját életünkbe? És egyáltalán: van-e igazán saját életünk? Ki szabja meg a sorsunkat - mi magunk, vagy a divat, a mindenkin uralkodó tömeg, a minden eredetiséget uralma alá hajtó közvélemény? Van-e erőnk a saját életünket választani, akár mindenki mással szemben?

A Mátrixszal nincs semmi baj, ha nem kérünk rajta számon olyasmit, amire nem is vállalkozik, például érzelmi és emberi hitelességet vagy valódi színészi játékot. A baj azzal van, ha csak a Mátrix van. Ha tényleg hatalmat nyer, mégpedig azért, mert nincs mellette és helyette más. Ha nem tudunk helyette mást választani, a magunk erejéből - mert akkor aztán nincs felszabadulás. Márpedig aki csak egy lehetőséget ismer, az nem választ. Akkor valaki más választ helyette. És ez az igazi Mátrix.

A Mátrixban a káprázatos technikán túl a gondolati mélységet szokás csodálni. És valóban, e műfaj keretein már-már túllépve hajlamos a film a néző elgondolkodtatására az európai filozófia és a kereszténység hagyományából kiragadott ötletekkel. De ezt nevezzük talán szellemességnek, szellemes játéknak, ne többnek. A film ugyanis nem tár fel semmilyen emberi mélységet, nem döbbent rá semmilyen emberi igazságra: ehelyett az európai kultúra valóban emberi és valóban mély kérdéseinek töredékeit, korunkra maradt törmelékét használja fel - néhány órányi szórakoztatásra. Ha a kirakós játék kétezer darabjából az asztalomon összeáll Mona Lisa képe, akkor még nem találkoztam a festménnyel. Hát még ha össze se áll! Ha a filmben Neo felszaba-dítja az emberi tudatokat, nem abból értem meg, mit jelent az, hogy "az igazság szabaddá tesz". Ha önfeláldozásával megmenti az emberiséget, nem abból látom, hogy mi a megváltás. Hogy mi-ben áll az akarat szabadsága és mennyiben szükségszerűen meghatározott, determinált az ember léte, azt pedig nem egy Merovinginek nevezett számítógépprogram révén fogom végiggondolni. Minderről akkor szerzek igaz tudást, ha a magam útján, eredeti módon járok utána. Ha az evangéliumban és Szent Ágostonban keresem. Ha Shakespeare-ben és Dosztojevszkijben találom meg. Vörösmartyban, József Attilában és Pilinszkyben, Bachban, Mozartban, Bartókban. Truffaut-ban, Bergmannban és Tarkovszkijban, versben, zenében, filmben; ha másokban és önmagamban keresem a magam útját. Akkor majd valódi szabadságot nyerek, akkor tényleg megkapom a lehetősé-get, hogy a Mátrix helyett mást válasszak.

A Mátrix fogva tart - érkezett az üzenet Neo gépére a szabad emberek világából. És mindaddig, amíg nem ismerem a saját utam, amin járhatnék, ez valóban így is marad.

Posta István

Nyomtatható verzió