Főoldal | Aktuális | Levelezés | Naptár | Honlaptérkép | Elérhetőségeink | Tanusitvany

.: Menü :.

Szervezeteink

Cserkészet

Rege Néptáncegyüttes

Ciszterci Diákszövetség

Ifjúsági Tagozat

Szülői Szervezet

.: Névnap :.

Ma Szilárda napja van!


.: Linkek :.

Örömmel üdvözölöm a Ciszterci Diákszövetség Budai Osztály Ifjúsági Tagozatában!

… így kezdődött az az e-mail, amelyet július 20-án kaptam Erdős Bencétől. És így folytatódott:


„A Diákszövetségbe való belépése kapcsán bizonyos adatait felvettük, és azokat teljesen bizalmasan egy adatbázisban tároljuk. Ezt az e-mailt most automatikusan küldjük Önnek adatellenőrzés céljából. Kérem, ellenőrizze, hogy az alábbi információk helyesek-e!”

… és a levél folytatódott volna az adataimmal, ha lettek volna adataim. De nincsenek, én ugyanis nem léptem be a Tagozatba.

És már az effajta közösségesdi sem nagyon lelkesített.
Ráadásul határidők terén én vagyok a körzeti megbízhatatlan.

Mégis engem kértek fel e cikk megírására. Hogy miért? Mert még nem ismernek. Illetve már nem ismernek. Merthogy mi, ciszterci seniorok már 1992-ben kezdtük a gimit mint az egyetlenek, 1996-ban leérettségiztünk, mint a legelsők, és utána a rend visszakapta az épületet, nekünk pedig, akik el voltunk foglalva az egyetemmel és a jelenünkkel, fogalmunk sem volt, milyen fává terebélyesedett az a mag, amit még mivelünk vetettek el az épületben, a „fa” pedig már talán meg sem ismerné a magját…

És akkor február környékén megcsörrent a telefon, egy tanárnő keresett, aki az én időmben még nem volt itt, azt mondta, Pesty Ágnesnek hívják, összetegeződtünk ismeretlenül, valamilyen öregdiák-szervezetről beszélt nekem, én pedig biztosítottam róla, hogy a jelenvaló dolgok már kellően körülszőttek ahhoz, hogy ne érjek rá effajta múltba révedő nosztalgia-klubra. A tanárnőben azonban volt akkora önbizalom és remény, hogy néhány összejövetel erejéig becibáljon a gimnáziumba, és leültessen olyan emberek közé, akiket vagy 4-5 éve nem láttam, vagy még nem is találkoztunk. Ezeken a „keksz és üdcsi”-összejöveteleken egy eszményi Ifjúsági Tagozat szervezetéről, működéséről, tisztségeiről, alapszabályáról beszélgettünk. Az egyik ilyen összejövetelen, amikor a tisztségviselők személyéről esett szó, és én is szóba jöttem, bátorkodtam megjegyezni, hogy mostanában aszociális vagyok, voltak rossz tapasztalataim az effajta szervezetekkel és nem szívesen vállalnék el olyasmit, amiben magam sem hiszek gőzerővel. „De azért az alakuló ülésen számíthatunk rád, ugye?” - kérdezte Pesty Ágnes megingathatatlanul. Az igenlő válaszomon aztán az alakuló ülés előkészítői olyannyira felbuzdultak, hogy a szinte valamenynyi egykori ciszterci diáknak, így nekem is kiküldött értesítőből tudtam meg, hogy én leszek az alakuló ülés levezető elnöke.

„Most már nyakig benne vagyok” - gondoltam, de az eddigi cinizmusomon mégis erőtt vett némi izgalom. Vajon hányan leszünk? Kit fogok még ismerni? Utána azért csak beülünk valahová!

És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, többnyire a saját osztályomról, és arról, hogy nem a forma a lényeg, hanem a tartalom. Osztálynak hívtak minket, és ez volt az apropója, hogy összekerültünk, de hívhattak volna minket majoretteknek, vívóegyesületnek, útmunkás brigádnak is, a lényeg az volt, hogy nagyon szerettük egymást. És bár sajnos kinőttünk már ebből az önfeledt, bizakodó, érdektelen szeretetből, bizonyos kötelékek mégis letagadhatatlanok. Hát ezért izgultam, illetve azért, hogy az osztály, akikkel évente háromszor-négyszer garantáltan összejövünk, mostanában már csak egy-egy esküvő apropóján is, vajon hogyan fog mutatni ebben a nagyobb egészben. Tudod, mint amikor a barátnődet, akivel kettesben nagyon meghittek és boldogok vagytok, először viszed nagy társaságba.

És aztán eljött május 16-a, és valahogy megalakultunk, nem minden zökkenő nélkül. Volt némi vita arról, hogy ki lehessen tag a tényleges öregdiákokon kívül. Aztán az írásban leadott szavazatok összeszámlálásakor két-két elnökségi tag között is szavazategyenlőség alakult ki. Az Irish Coffee pedig már javában húzta a talpalávalót, s akik ettek-ittak és az ismerősökre is ráuntak, azok pedig lassan kezdtek szétszéledni. Én megijedtem, hogy a koncert végére már nem leszünk határozatképesek, és kértem a zenekart, hogy egy újabb gyors szavazás erejéig szakítsuk meg a koncertet, amire Göttinger Pali válasza egy határozott fejrázás volt. Izgatottan vártuk hát ki a koncert végét, amikor is kiderült, hogy aggodalmam hiábavaló, még határozatképesek vagyunk, vagyis a zene és az étel-ital mellett a társaság is ott tudja marasztalni az embereket. A szavazás eldőlt, az újdonsült Tagozat tagjai végül szétszéledtek, mi pedig néhányan elrámoltunk, éppen úgy, mint a régi osztályrendezvények vagy színjátszóköri előadások után.

A pakolás egyébként a legjobb rész: kis létszámú, meghitt társaság rostálódik össze ilyenkor, akiknek maradása azt jelenti, hogy jól érezték magukat és hogy szívügyüknek tekintik egymást és a helyet.

Meglepő, én is maradtam. Valahogy feloldódtunk, lehullt rólunk néhány évnyi fásultság, a számunkra eddig ismeretlen „kisebbekkel” is egész jól összebarátkoztunk, és az osztály utána természetesen beült valahová.

Viszont a nagy nyüzsgésben elfelejtettem tagsági nyilatkozatot kitölteni.

Szóval megalakultunk. A szervezettel kapcsolatban továbbra is kétkedő vagyok, hiszen elfoglaltak és szétszórtak vagyunk, és egy-egy program biztosan nem lesz 300 embernek egyszerre szívügye, viszont a Tagozat lehetőséget ad egy fontos dologra: az emberi kapcsolatokra. Arra, hogy a régieket ápoljuk és újakat szerezhessünk. Arra, hogy a generációk, akiknek amúgy fogalmuk sem lenne a másikról, a magok és a belőlük kinövő fák felismerjék a másikban önmagukat.

Az egyetemen szemináriumot tartok. A csoportomba járt egy ciszterci öregdiák, akiről véletlenül derült ki, egyébként nem lett tagja a Tagozatnak. Bár nem kivételeztem vele, mégis másképp néztem rá, mint a többiekre. Évekig rótta ugyanazokat a folyosókat, nézett ki ugyanazokon az ablakokon, ugyanaz az igazgató vigyázott rá, ugyanattól tanult rajzolni vagy énekelni, ugyanúgy tudja a Salve Reginát, és talán ugyanúgy szerették egymást az osztálytársaival. Én már rég eltűntem, mikor odakerült, én már rég eltűntem, mikor ti idekerültetek, mégis kitörölhetetlenül hordozunk valami közöset, ami épp a legérzékenyebb életszakaszunkban ért minket. Rokonok vagyunk még ismeretlenül is, látatlanul is. Közhelyes, de fél szavakból is megértjük egymást. Példa: azt mondom, Ménesi kör - azt mondod, csaljuk le a Kertészetin keresztül.

És ez a fontos. A formát bárhogy hívhatják, Tagozatnak, majoretteknek, útmunkás brigádnak is - nem az a lényeg, és remélem, soha nem is teszi magát öncélú lényeggé. A lényeg a Ménesi kör, a hátsó lépcső, a folyosó kockaköve és a Benedicite.

Benedicite!

Dr. Kovács András

Akik segítettek a kezdetektől fogva: Gáll Zsófi, Drabos Erik, Horváth Soma, Zádor Nóra, Bak Misi, Boronkay Miklós, Erdős Bence, Kovács András, Göttinger Pali, Joós Andi, Wittmann Zsófi, Braiwish Brigitte, Pesty Ági, Párdányi Miklós


Nyomtatható verzió

Az oldal folyamatosan frissül A weboldal motorja: Írj az oldal karbantartójának